Egyenlő esélyek? - A munkaerő szabad áramlása Magyarországon és az Európai Unió tagállamaiban

A Magyar Köztársaság 2004. május 1-jén az Európai Unió teljes jogú tagja lett. Magyarország modern kori történetének legjelentősebb változtatását éltük át, hiszen amellett, hogy a világ egyik legjelentősebb gazdasági övezetéhez csatlakoztunk, a határok eltűnésével, az uniós polgárság intézményének megjelenésével az európai integráció befejezéseként, az Európai Unió teljes jogú tagja lettünk. De vajon ennek köszönhetően hazánkban is megvalósul, illetve kiteljesedik az Európai Unió négy alapvető szabadságának elve: a munkaerő, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása? Az alapító atyák szeme előtt egy olyan gazdasági unió létrehozása lebegett, amely az egymást kölcsönösen támogató, segítő tagok révén, erős, dinamikus és versenyképes közösségé formálódik. Mindenek előtt a gazdaság versenyképességének növelését kívánták elérni. Ennek előfeltétele, hogy a tagállamok munkaerőpiacának résztvevőit a lehető leghatékonyabban tudják foglalkoztatni. Számtalan esetben fordult elő, hogy egyes államokban adott munkaerőből hiány, vagy túlkínálat keletkezett. A munkaerőpiac ilyen, s ehhez hasonló ingadozásait, valamint a kívánt versenyképesség növelés, oly módon tudták elérni, hogy lehetővé tették a munkavállalók más tagállamban történő foglalkoztatását.

A magyar Munka törvénykönyve uniós harmonizálásának döntő része két lépésben, a 2001. évi XVI. törvény és a 2003. évi XX. törvény által már megtörtént, beépítve számos irányelvet a hazai jogba, addig a közvetlenül hatályba lépő joganyag csak 2004. május 1. óta kötelező ránk nézve. Nagyon fontos e jogterület tudományos szintű feldolgozása s a megfelelő tapasztalatok leszűrése, hogy az Unió más tagállamaiba készülő magyar munkavállalóknak világos és áttekinthető képet adjunk leendő munkahelyükön érvényesülő munkajogi-foglalkoztatási szabályokról. Lássuk csak, milyen törvényi szabályozásokkal kell tisztába lenni egy magyar munkavállalónak, ha az Európai Unióba készül munkavállalás céljából. A munkaerő szabad áramlása nem jelent mást, mint a határok megszűnésével formalitásoktól mentesen léphet be egy adott országba, és szabályozza azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy valaki letelepedhessen vagy munkát vállalhasson. A munkaerő szabad áramlásának doktrínáját már az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es Római Szerződés lefektette, azonban a rendelkezések hatályba lépéséig csaknem 11 évet kellett még várni, az 1612/68. rendelet meghozataláig.Ezzel a lehetőséggel több ország is élt nyolc, 2004 májusában csatlakozott állam – Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia – polgárai esetében. Svédország és Írország az első pillanattól kezdve megnyitotta munkaerőpiacát, Nagy-Britannia pedig csak a munkavállalók egyszerű regisztrációját követelte meg. 2006-ban Finnország, Görögország, Spanyolország, Portugália és Olaszország, 2007-ben Luxemburg és Hollandia, 2008-ban Franciaország, 2009-ben pedig Belgium és Dánia is feloldotta a korlátozásokat. A lehetséges leghosszabb ideig – 2011. április 30-ig csak két tagállam – Ausztria és Németország – hivatkozott arra, hogy súlyos munkaerő-piaci zavarokat okozna, ha engedélyeznék a szabad munkavállalást. Ugyanakkor az általános korlátozások ellenére, kétoldalú egyezmények alapján Ausztria és Németország is engedélyezte bizonyos számú, az új államokból érkező polgár munkavállalását. Ilyen megállapodások alapján például 2011 elején mintegy 28 ezer magyar állampolgár dolgozott Ausztriában, nagyjából 13 ezer pedig Németországban. Bizonyos hiányszakmákban egyébként ezek az államok eddig is engedélyezték a szabad munkavállalást. Az unió egyes régi tagállamaiban tapasztalható félelem, hogy a keleti tagállamokból érkezők elárasztanák a munkaerőpiacot, letörnék a béreket és munkanélküliséget okoznának, alaptalannak bizonyult. Amint látjuk, a szabad munkaerő áramlás nem teljesen szabad, ha most magunkból indulunk ki. Vajon ma nem lenne botrányos egy ilyen lépés, ha Magyarország korlátozná a külföldiek munkavállalását? Valószínűleg más lenne a megítélés, mint Németország és Ausztria esetében Magyarország kapcsán. A 2004-ben csatlakozó országokból nyugatra települők száma jóval elmaradt a várakozásoktól: 2003 és 2009 között 900 ezer főről mintegy 1,9 millióra emelkedett. A legkevesebben Magyarországról és Csehországból vándoroltak el, a legnagyobb arányban pedig a lengyelek és a litvánok költöztek más tagállamba. Ebből is látszik, hogy a munkavállalás célja elsősorban nem a letelepedési szándék, hanem csak ideiglenes pénzkeresési lehetőség a család vagy saját maguk anyagi jólétének biztosítása végett, azaz befektetés a jövőbe. A többségük otthon, saját hazájában szeretne továbbélni. A migránsok jellemzően fiatalok, akik alacsony vagy középszintű végzettséghez kötött munkaköröket töltenek be – pedig sok esetben magasabb végzettséggel rendelkeznek. Az eddigi tapasztalatok szerint a munkaerő-vándorlás jórészt ideiglenesnek bizonyult. A 2004 után az új tagállamokból Nagy-Britanniába és Írországba érkezett munkavállalók fele például – részben a gazdasági recesszió miatt – már hazaköltözött. Az unió egyes régi tagállamaiban tapasztalható félelem, hogy a keleti tagállamokból érkezők elárasztanák a munkaerőpiacot, letörnék a béreket és munkanélküliséget okoznának, alaptalannak bizonyult. Az eddigi tapasztalatok szerint a munkaerő-vándorlás jórészt ideiglenesnek bizonyult. A 2007 januárjában csatlakozott Románia és Bulgária polgárai esetében a másik 25 tagállam továbbra is korlátozásokat tarthat fenn. A két országra a 2004-es bővítéshez hasonlóan szintén legfeljebb hét éves átmeneti időszak vonatkozik, amely tehát 2013. december 31-én jár le. Ugyanez a 7 éves moratórium vonatkozik Horvátország esetében is, aki 2013. július 1-jével lett az Európai Unió teljes jogú tagja.

Első szakasz:2013. július 1. – 2015. június 30.
Az uniós országoknak jogukban áll, hogy az első két évben saját jogszabályaikat, ne pedig az EUMSz. 45 cikkében és a 492/2011/EU rendeletben lefektetett, a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó elveket alkalmazzák.

Második szakasz:2015. július 1. – 2018. június 30.
Az EU-országoknak értesíteniük kell az Európai Bizottságot, ha a második szakaszban is saját jogszabályaikat kívánják alkalmazni, azaz további három évig szeretnének eltérni a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó elvektől.

Harmadik szakasz:2018. július 1. – 2020. június 30.
Ebben az utolsó szakaszban az uniós tagállamok csak akkor alkalmazhatják tagállami jogszabályaikat, ha munkaerő-piacukon komoly zavarok lépnek vagy léphetnek fel, és ha erről előzetesen értesítették az Európai Bizottságot.

Az első szakaszban korlátozást alkalmazó tagállamok

Az alábbi országok értesítették a Bizottságot, hogy az első szakaszban, azaz 2015. június 30-ig nem fogják alkalmazni a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó uniós szabályozást. Ebből kifolyólag, ha a horvát állampolgárok ezekben az országokban kívánnak elhelyezkedni, munkavállalási engedélyhez kell folyamodniuk: Ausztria, Belgium, Ciprus, Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország, Hollandia, Luxemburg, Málta, Németország, Olaszország, Spanyolország, Szlovénia. Horvátország tájékoztatta a Bizottságot, hogy az első szakaszban korlátozni fogja a fenti 13 ország állampolgárainak munkavállalását a horvát munkaerő-piacon. Ezzel a lehetőséggel együtt is számos tagállam döntött úgy, hogy nem gördít akadályt a román és bolgár állampolgárok munkavállalása elé. Így – a mostani állás szerint – ők is szabadon juthatnak be a következő országok munkaerőpiacára: Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Görögország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Portugália, Spanyolország, Svédország, Szlovákia és Szlovénia. Május elsejétől minden EU-tagországban teljesen szabaddá vált a közép- és kelet-európai tagállamok lakóinak munkavállalása, a magyar biztos emlékeztetett arra, hogy az uniós tanulmányok egyértelművé tették: sem bevándorlási hullámra, sem szociális dömpingre (vagyis az alacsony keresetigényű külföldi munkaerő térnyerésére) nem került sor Nyugat-Európában a keleti álláskeresők beengedésével. Az új tagországok állampolgárai még mindig csupán 0,7 százalékot tesznek ki a régi tagállamok munkaképes korú lakosságában, a helyi munkabérek pedig mind a helyi, mind az érkező munkaerő számára folyamatosan nőttek 2003 és 2007 közötti adatok szerint.” Meg kell próbálni olyan stratégiát kidolgozni a munkaerőt "adó" országokban, amely a képzett rétegeknek kétirányú mozgást biztosít, azaz úgy próbálja elengedni őket, hogy később újabb tapasztalatokkal és tudással visszatérnek hazájukba” - mondta el magyar részről Andor László, az Európai Bizottság, Foglalkoztatás, szociális ügyek és társadalmi integráció szakterületért felelős biztosa. Összegzésként elmondhatjuk, amelyet a fenti cikk is igazol, hogy Magyarország a befogadóbb, megengedőbb országok közé tartozik a munkaerő szabad áramlása viszonylatában.